Számomra az egyik legkülönlegesebb élmény Melbourne-ben az volt, hogy rájöttem: a cserkészet nem csupán az erdőkről, hegyekről és tisztásokról szól. Hogy a tábortüzek fénye nemcsak fenyők között loboghat, hanem ott is, ahol a hullámok nyaldossák a partot, és ahol a szél az óceán illatát hozza.
Otthon, Magyarországon nincs tengerünk, nincs óceánunk — a cserkészélményekhez legközelebb az erdő vagy a tópart áll. Itt viszont egészen más dimenzió nyílik meg: a part, amely végtelennek tűnik, a víz, amely mindig mozgásban van, és az ég, amely valahogy nagyobbnak látszik. Ez az új közeg egy teljesen másfajta hangulatot adott az összejöveteleinknek, és bevallom, engem is lenyűgözött. A tenger közelsége, a meleg, napsütéses idő és a könnyed hullámzás valahogy még szabadabbá, még játékosabbá, még vidámabbá tette a foglalkozásokat.
A gyerekek pedig ... ők egyszerűen imádták. A homokból épült várak, alagutak és tornyok egy pillanat alatt cserkészprogramokká alakultak. A futkározás a víz szélén, a kavicsok gyűjtése, a csigák felfedezése mind-mind része lett a napnak. Láttam, ahogy feloldódnak, ahogy megnyílnak, ahogy a természet egy teljesen új arcát ismerik meg.
Valahogy úgy éreztem, mintha a cserkészet szelleme itt, a tengerparton is ugyanúgy velünk lenne — csak másképp szólna hozzánk. Könnyedebben, játékosabban, mégis ugyanolyan mélyen. És nekem ez az élmény lett az egyik legszebb emlékem. Mert itt értettem meg igazán: a cserkészetet nem a helyszín teszi különlegessé, hanem az, hogy együtt vagyunk. Hogy közösség vagyunk. És akár egy erdő közepén állunk, akár az óceán partján, a cserkészet ott van velünk — bennünk.
