Az argentinai Chacoban töltött hónapok alatt sokat köszönhettünk a közeli Pastoril település lakóinak, akik az őshonos mokoj (moqoit, spanyolul mocoví) népcsoporthoz tartoznak. Kedvességük, meleg fogadtatásuk minden időben jó érzéssel töltött el. Szerettünk volna valamit visszaadni a helyi közösségnek, ezért határoztuk el, hogy Pastorilban is bemutatjuk a magyar cserkészhagyományokat. Az eseményről a helyi Tv is beszámolt.
A cserkészbemutatót Kolos fiam vezette, mellette Zsombor fiam és magam is segédkeztünk. Amikor az ilyenkor szokásos beszédekre került sor, akkor elmondtam, hogy egy szempontból nagyon hasonlítunk egymásra, mi magyarok és ők, mokojok: mindkét népnek folyamatosan nagy erőfeszítést kell tennie, hogy nyelve, kultúrája megmaradjon. Őszinte tiszteletet vált ki belőlem a mokojok törekvése, hogy fenntartsák és műveljék az anyanyelvüket, amelyet alig hétezren beszélnek már.
A mokojok erőszakos asszimilációja miatt a nyelvváltás a legtöbb közösségükben már megtörtént: spanyolul beszélnek. Itt, Pastorilban még sokan beszélik a mokoj nyelvet. Kidolgozásra került a moqoit nyelvtankönyv, és a „kétnyelvű” állami iskolában mokojt is oktatnak, igaz, alacsony óraszámban, és csak mint egy tárgyat a sok közül. Ez a maroknyi, száműzetésbe és szegénységbe taszított ember itt, Pastorilban újraszervezte a saját közösségét: az elmúlt tíz évben elkészült a mokoj zászló, megalkották a mokoj ABC-t, sőt, immár elérhető az Újszövetség mokoj nyelvű fordítása is.
A megmaradásukért folytatott kulturális küzdelemben jól esett a mokoj fiataloknak azt látni, hogy van egy európai nép, amely hozzájuk hasonlóan küzd a nyelve fennmaradásáért. A magyar cserkészhagyományok pedig azt mutatták meg nekik, hogy lehet a nyelvet, a kultúrát és az emberi együttélés erkölcsi alapelveit is játékos formában tanulni és gyakorolni.
