Egy új közösségbe belépni mindig kihívást jelent. Nem csak azért, mert az ember idegen környezetbe érkezik, hanem mert egy már összeszokott, egymáshoz szokott társasághoz kell kapcsolódnia. Ők már ismerik egymást, vicceiket, szokásaikat, rutinjaikat – és egyszer csak megjelenik valaki új. Valaki, aki ugyan érti és szereti a cserkészetet, mégis más országból érkezett; aki beszél magyarul, de több ezer kilométert utazott; aki cserkész, de más hagyományok között nőtt fel.
Itt sem volt ez másképp. A kezdeti óvatosság természetes, hiszen mindkét oldalnak idő kell: nekik, hogy elfogadjanak, nekem pedig, hogy megértsem a helyi szokásokat, a csapat dinamikáját és azt, hogyan működik ez a kis, de annál lelkesebb közösség. A cserkészet azonban különleges. Itt a befogadásnak nem feltétele a tökéletes alkalmazkodás – elég a szív, az akarat és az őszinte jelenlét. Idővel pedig megtörténik a csoda: a közösség nem csak befogad, hanem egyenesen ragaszkodni kezd. Amikor már nem idegen vagy, hanem „a miénk”.
Hamar kiderült, hogy szükség van valakire, aki a legkisebbekhez, a cserkészlányokhoz korban és lélekben is közelebb áll. Valakire, akivel lehet bolondozni, aki érti a gyermeki lelkesedést, de ugyanakkor képes vezetni, példát mutatni és megteremteni a biztonságos kereteket. És így lettem én az őrs vezetője – egy feladat, ami számomra nem csupán szerep volt, hanem ajándék. Mert vezetni valakit annyit jelent: kísérni, bátorítani, meghallgatni, velük együtt nevetni és néha velük együtt gyereknek lenni. A közösséggé válás egyik legjobb módja, ha együtt élünk át valami különlegeset. És mi lehetne különlegesebb, mint egy igazi cserkészes ott alvós este?
A foglalkozás után összecsomagoltuk a holmikat, és útnak indultunk az egyik család otthonába. A kertben sátrat állítottunk, a konyhában pedig pizzát sütöttünk, amit természetesen percek alatt eltüntettünk. Kint tábortüzet raktunk, és a lángok melegénél beszélgettünk, játszottunk, énekeltünk egészen hajnalig. A nevetés, a csillagos égbolt, a tűz pattogása – minden együtt alakította a közös élményt. Olyan pillanatok voltak ezek, amelyekből valódi kötelékek születnek: azok a csendes, mély, kimondatlan kapcsolatok, amelyek azt mondják: „egy csapat vagyunk”. Ez az éjszaka nem csupán egy program volt, hanem mérföldkő. Érezhetően erősítette az őrsi szellemet, és közelebb hozta egymáshoz a lányokat – és engem is hozzájuk. A gyerekek nem csak jól érezték magukat, hanem megtapasztalták, milyen érzés csapatként működni, egymásra figyelni, együtt nevetni.
És ez számomra is különösen fontos volt. Láttam, hogy a bizalom, az elfogadás és a szeretet lassan, természetesen kezd kibontakozni közöttünk. A lányok számára is sokat jelentett, hogy közelebb kerülhettek egymáshoz – és ahhoz a vezetőhöz, aki már nem kívülről érkezett, hanem immár közéjük tartozik.
